Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Sziasztok!

A februári könyves bejegyzésemben már említettem a Veled minden hely ragyogó című művet, és azt is, hogy egyáltalán nem tartom jónak. Úgy döntöttem, írok róla hosszabban, mert kissé meglepett, hogy az eddig olvasott kritikákban szinte csak kedvező tulajdonságokat soroltak fel, miközben én rengeteg hibát, illúzióromboló részletet és hát, értelmetlenséget vettem észre benne. Szeretném, ha az olvasók más oldalról is láthatnák a könyvet, nehogy őket is akkora csalódás érje, mint engem. 

A történet 

Theodore Finchet régóta foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata, különböző módszereket vizsgál meg, ám egyelőre nem érzi, hogy elérkezett volna az idő rá. Egy napon aztán megakadályozza, hogy az egyik osztálytársa, a szép Violet, azt tegye, amire éppen ő maga készül. Ezután Finch minden alkalmat megragad arra, hogy a lány közelében lehessen, és egy iskola feladat keretében együtt fedezik fel Indiana állam szépségeit. A kapcsolatuk és a külső tényezők azonban mindkettejükre hatással vannak, ami komoly problémákat okoz...

Kezdjük először azzal, hogy a megfogalmazás bár szép, de korántsem elég érzékletes. Egyszerűen képtelen voltam szomorú vagy éppen boldog lenni, nem tudtam átvenni a könyv hangulatát, és még a legerőteljesebb érzelmeknél sem volt megfelelően leírva. Bizonyos dolgokat, amiket nekünk kéne megéreznünk egyszerűen, már-már érdektelenül tárja elénk az író, ez kirángat a könyv világából, míg más dolgokat nem mond ki. Számomra rettentően kevés volt benne a keserűség, ráadásul néhány jelenet túlságosan filmszerűre sikerült. Ezenkívül közhelyes mondatokkal van tele az egész. Az utolsó fejezetek nem csak unalmasak, konkrétan semmit nem is érnek. Ráadásul az egésznek se füle, se farka, nem tudni, hogy honnan merre indul a történet. 

A karakterek

Úgy éreztem, egyetlen jól kidolgozott, épkézláb, érdekes szereplő van csak benne, az pedig nem más, mint Finch. Tehetséges, tele eredeti gondolatokkal, különleges, nem pedig fura, az ötletei, a mozdulatai, a cselekedetei mind eredetiségre utalnak. Egyedül azt hiányoltam, hogy ennyire kevés kérdése van a halállal kapcsolatban. Az ember azt hinné, hogy egy szuicid jellem legalább belegondol, hogy mégis mi vár rá. A családjáról csak halvány képet kaphatunk. Mégis miért olyan szétszórt az anyja? Miért okolja annyi mindenért magát? Ezenkívül marhára érdekelne, hogy hogyan nem veszik észre azokat az egyértelmű jeleket? 

Violet nem csak kidolgozatlan, de önző is. Értem én, hogy szerelem meg minden, de én naiv idióta azt gondolom, hogyha egy régi barátnőmről, legyen vele bármilyen rossz is a kapcsolatom, megtudnék egy olyan dolgot, mint amit Violet Amandáról, akkor nem a pasim lenne az első, nem hagynám faképnél. Ez végtelenül unszimpatikussá tette, bár már előtte sem szerettem. Amandáról egyébként keveset tudunk, ráadásul semmi kézzelfogható magyarázatunk nincs arra, hogy miért romlott meg a kapcsolatuk, csak elénk rakták, hogy Amanda idegesítő és felszínes, ezért már nem barátok... Róla egyébként nem is nagyon tudunk meg többet, ahogy Violet előző barátjáról sem. 

Mr. Black beszédmódját kimondhatatlanul irritálóan érzékeltette az író. Tulajdonképpen... nagyon idegesített... hogy mindig... minden szava után... pontot... tettek... És mégis mi az, hogy egy kiéhezett póniló? Igen, póniló. 

Azt kell, hogy mondjam, a végére elegem lett az egészből, és csak azért olvastam ki olyan gyorsan, hogy ne kelljen sokáig szenvednem. Az a baj, hogy bár Finch remek karakter volt, az írónő szerintem nem bánt vele jól, és még az ő gondolatai is borzasztóan idegesítőek voltak. 

Nehezen tudok jó véleménnyel lenni erről a könyvről, ráadásul attól a kósza gondolattól sem tudok szabadulni, hogy tanító célzattal írták, hogy bebizonyítsák; segítséget kérni, ennek ellenére nem veszett ügy az egész, inkább azt mondanám, hogy rosszul kivitelezett és átgondolatlanul tálalt. Nem igazán ajánlanám senkinek a mazochista beütésű embereken kívül, akik közé valószínűleg én is tartozom.