Ugrás a fő tartalomra

Gyűlölök és szeretek

Sziasztok!

Igen, már megint. Ismételten egy kissé... mélyebb? betegebb? furább? novellával érkeztem, amit ne kérdezzétek, mi inspirált. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy megéri-e ilyesmikkel foglalkozom. Mármint ilyen típusú történeteket írnom, ugyanis az tény, hogy egyetlen írópalántának sem árt, ha sorra gyártja a novellákat. Viszont az, hogy mennyire megy nekem ez a... lélekrajz, azt tényleg nem tudom, és ez egy kicsit megzavar. Mármint, elég valószínű, hogy sosem fogok humoros elbeszéléseket írni, de ha nem olyat és nem is ilyet, akkor mégis mit? (Igen, számomra csak két lehetőség áll fent. A szélsőségek embere vagyok.) Igaz, az önelemző kérdéseket nem most kéne föltennem, úgyhogy haladjunk. Jó olvasást!



Catullus: Gyűlölök és szeretek

Gyűlölök és szeretek. S hogy miért teszem? Én se tudom, hidd. 
Bennem történik, s kínja keresztre feszít.

(Devecseri Gábor fordítása)


A pszichológus irodájába lépni olyan, mintha egy luxus börtönbe vonulna épp az ember; a testnek minden kényelmet megadnak, a lélek azonban fogoly marad, űzött vadállatként próbál szabadulni a mocskos cellából, de a rácsok túl erősek. Nincs menekvés. 
Lassan sétálok beljebb, mintha attól félnék, egy óvatlan lépéssel magába szippanthat az örvény. Ez egy teljességgel irreális elgondolás, sőt, egyenesen nevetséges. (Már régen a tölcsér közepében lebegek.) A magas ablakokon beszűrődik a kora tavaszi napfény, megvilágítva a gondosan válogatott, meleg, egyenletes színekben olvadozó bútorokat. Mintha az íróasztal, a fotelek, de még a szőnyeg is tiszta, sérthetetlen nyugalmat sugározna magából. 
Ökölbe szorítom a kezemet. 
Automatikusan helyet foglalok az ablaknak háttal levő fotelben. Pontosan tudom, hogy Ferenc így kénytelen lesz hunyorogni, ráadásul az arcomat is csak homályosan láthatja. Ettől mindig összezavarodik és dühös lesz. Egészen jó móka figyelni, hogyan fészkelődik, igazgatja a papírjait, és próbál megfelelő módon elhelyezkedni, de sehogy sem jár sikerrel. 
Nemsokára ő is megérkezik; hosszú, kimért léptekkel közeledik felém. Egy pillanatra sötét fellegek ereszkednek a ráncoktól barázdált arca, gondterheltnek és bosszúsnak látszik, de a kérhetetlen mosoly szinte azonnal visszakúszik a szája sarkába. Fáradtan sóhajtok. 
 – Jó napot! – köszön a hangjában delejes vidámsággal. Nem viszonzom a gesztust. – Milyen fantasztikus időnk van ma, nemde bár? – Időközben a velem szemben elhelyezett fotelhez ér, de ahelyett, hogy leülne rá, nehézkes mozdulatokkal arrébb tolja a bútort. Érzem, ahogy az állkapcsom megfeszül. Lehuppan, és elégedett vigyorral piramis alakot formáz az ujjaiból. 
 – Örülök, hogy újra látlak. Hogy vagy? 
Makacs csend. Meredt szemekkel bámulok rá, jelezve, hogy nem kívánok válaszolni az ostoba kérdéseire. Mégis mire jó ez? Egyáltalán kit érdekel, hogy vagyok? 
 – Nos, azt hiszem, akár el is kezdhetjük. Hol is hagytuk abba? Ó, hát persze! 
Nyúlós, kedélyes hangja egészen az agyamig hatol, és átszövi a szivacsos húsdarabot, mint valami pókháló. Hirtelen kényelmetlenné válik a fotel, de nem mozdulok. Érzem, ahogy a feszültség végigfut a bőrömön, és egy váratlan rántással megugratja a szívemet. 
 – Azt hiszem, az előző alkalommal nem sikerült választ találnunk egy kérdésre. Mondd csak, Adrián, mit érzel iránta? 
Úgy ejti a szavakat, mintha csupán azt kérdezné, mennyi kettő meg kettő. Egy egyszerű, alapfokú matematikai problémát vet fel, amelynek megoldása közismert. Az érzelmek előttem viszont egy hosszú, másodfokú egyenletet alkotnak, amelynek tényezőit még én sem tudom számon tartani. És, ami a legrosszabb, két ismeretlen van benne. 
 – Nem tudom. Azt hiszem, gyűlölöm. 
A pszichológus félredönt a fejét, miközben megigazítja a makulátlan, őz barna öltönyének széleit. Ízlelgeti a szavaimat, úgy forgatja őket a szájában, mint holmi savanyú cukrot. Várom, mikor köp. 
 – Kifejtenéd? – kérdezi affektálva, és felvonja az egyik szemöldökét. Mély levegőt veszek, mielőtt válaszolnék. 
 – Csak gyűlölöm. 
 – Ez miben nyilvánul meg? Mi történik, ha meglátod? – faggat. Egy pillanatra sem tágít, erős, ápolt kezeibe szorítja a szívem, és addig-addig facsarja, míg végül minden élet kicsorog belőle. Felmegy bennem a pumpa, mert képtelen vagyok védekezni ellene. Ki vagyok szolgáltatva neki és a világnak. 
 – Csak érzem. A gyomromban… – Belezavarodom, de ez egy cseppet sem hatja meg. Érzéketlen érdeklődéssel elemzi a szünetet, mintha nem volnék más, csak egy kísérleti nyúl. Alaposan felbosszant, ahogy feljebb tolja az orrán a szemüvegét, és apró, kerek betűkkel leír valamit a jegyzetfüzetébe. Megöl a kíváncsiság, de ahelyett, hogy megpróbálnám kisilabizálni, inkább rezzenéstelen arccal bámulok rá. 
 – Próbálkozz, Adrián. Írd körül, mit érzel vele kapcsolatban! Mit gondolsz, ha elsétálsz mellette? – noszogat tovább recsegő orrhangon. Barna, kivert kutyáéhoz hasonló szemeit rám szegezi. Annyira emlékeztet rá, hogy hirtelen megérzem azt a rándulást a gyomromban, amelyet képtelen volnék leírni. 
 – Szeretném… – kezdem, de megakadok. Szándékosan leállok, mert nem merem kimondani, mit akarok. Ferenc viszont ráharap. 
 – Mit szeretnél? Nyugodtan mondd el. Abból még nem lesz semmi gond. – Persze, hogy nem. Csupán annyi, hogy a kimondott szavak valósággá válnak és még nagyobb erővel zúzzák majd szét az életemet, mint eddig. Végül is, mit árthat, ha kimondom? 
 – Szeretném a falhoz szorítani. Megragadni a karjánál fogva, és egészen hozzápréselődni. Érezni akarom az illatát, és látni akarom… a félelmét. Ahogy rám néz, és remeg. Meg akarom ütni, és figyelni, hogyan reagál. 
Oldalra nézek, de látni szeretném a megdöbbenését, ahogy a pupillája kitágul, az ajkai finoman elnyílnak egymástól, és halk kétségbeesés tölti el. Vajon tényleg megtörténik? Vagy ezt is olyan irritáló közömbösséggel veszi tudomásul, mint minden mást? Felé sandítok, és ismét vizslató szemeibe nézek. Az arckifejezéséből ítélve őrültnek tart. Nem tudom, miért, de a gondolat elszórakoztat. Elvigyorodom. 
 – Ez nem gyűlölet – suttogja úgy, mintha egy titkot osztana meg velem. 
 – Bántani akarom. Mi ez, ha nem gyűlölet? – csattanok fel, de Ferenc halálosan nyugodt marad. Míg én az érzelmek széles skáláján ugrándozom, addig ő csak ül és kivár. 
 – Képtelen vagy levezetni a feszültséget, ezért vagy ennyire dühös. Ez nem más, mint elfojtott agresszió. Nem gyűlölöd. 
 – Igenis gyűlölöm – erősködöm konok daccal. Ferenc kezd kikészíteni. 
 – Milyen ember ő? 
 – Tessék? – kérdezek vissza értetlenül. – Nem egészen tiszta, mire gondol. 
 – Milyen ember ő? – ismétli unottan, és tollával a füzetet kezdi kopogtatni. 
Lehunyom a szemem, és egy pillanatig élvezem a sötétséget. A halkan kavargó semmi beborítja az egész elmémet. Megpróbálom felidézni a lány arcát, de csak elmosódott vonalakat, egymásba folyó tónusokat látok magam előtt. Az egér barna hajzuhatag hullámai belevesznek a csontfehér bőr képezte testbe. Hallom a lépteit, ahogy felém jön. A csípője ívesen hajlik, miközben jár. Piros, nedves ajkak tátognak, mintha mondani akarnának valamit. Egy barna szem csillan meg, ahogy éget vág köztem és a sötétség között. 
 – Gyönyörű. 
 – Nem ez volt a kérdés. – Ezúttal egy kicsit ingerültebben cseng a hangja. Apró mosolyt engedélyezek magamnak. 
 – Gyönyörű és kedves. Jólelkű. Mindenki szereti, mert annyira… elragadó. Van valami benne, amitől az ember megborzong. Olyan törékeny, és bosszantóan ártatlan. Amint megjelenik, elönt a harag. Mert olyan… olyan jó. 
 – A jó embereket nem szokás gyűlölni – mondja. 
 – Nem – értek egyet vele. 
 – Ő jó ember? – kérdi. 
 – Igen. 
 – És gyűlölöd? 
 – Nem – hangzik a felelet néhány másodpercnyi hallgatás után. 
Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit az óvónő kétségbeesetten próbál rávezetni egy pofonegyszerű megoldásra. 
 – Hát akkor mit érzel iránta? 
Töprengek. Úgy kutakodom a magamban elraktározott érzések között, mint a boltban a selejtes áruk polcán. A sérült termékeket félredobom, míg meg nem találom az egyetlen egy felhasználható darabot. 
 – Irigylem. Féltékeny vagyok rá. 
 – Mégis miért irigyelnél te bárkit is? – tárja szét a karját értetlenül. – Okos, jóképű srác vagy. A lányok imádnak. Magas és izmos vagy, ő meg… Ő meg csak egy apró, törékeny kislány vékony hanggal és két szép szemmel. Ő olyan jelentéktelen, te meg… 
 – Ő nem jelentéktelen! – fakadok ki mérgesen, mire összerezzen. Némi elégtételt érezve elmosolyodom. Élvezem, hogy megrémíthetem. Mintha néhány másodpercre átvehetném az irányítást. 
 – Elnézést – motyogja félénken, a szemében pedig a bizalmatlanság reszkető fénye gyúl. Mámor önt el a gondolatra, hogy uralkodhatom fölötte. – Tehát miért irigyelnéd? – tér vissza a kérdéshez anélkül, hogy megjegyzést tenne a kirohanásomra. Mégis hogy lehet valaki ennyire hidegvérű? 
 – Ő erős. Nem fizikálisan… Úgy könnyen megtehetnék vele bármit. Ha kedvem támadna, megragadhatnám a hajánál fogva, és addig verhetném a fejét a falba, míg az agyveleje szét nem folyna a kezemben… – Szinte érzem, ahogy a selymes tincsek összeakadnak az ujjaimmal. Az első, kongó dörrenés ott robban a fülemben, mint egy villogó, vörös tűzijáték. Sikolt és nyög, én pedig nem érzek mást, csak a vére melegét a kezemen. 
 – Adrián. 
Ferenc hangja visszaránt a valóságba. Olyan ez, mint a betonon landolni: fájdalmas és halálos, de egyértelműen van benne valami bódító gyönyör, amelytől libabőrös leszek. 
 – Teljesen védtelen lenne velem szemben. Talán azt sem hallanák meg, ha kiáltana. – Vállat vonok. – Ő lelkileg erős. Én nem vagyok az. 
 – Megint rossz úton jársz – jegyzi meg mintegy mellékesen, és néhány percig csak a jegyzeteivel hajlandó foglalkozni. 
 – Talán… – szólalok meg, mire várakozva felnéz. – Félek? 
A találgatásomat még annyira sem tartja érdemesnek, hogy reagáljon. 
 – Öntudatlanul is befolyása van az emberekre, és… – érvelek, de az arcáról lerí, hogy megint hibáztam. 
 – A kurva életbe, mégis mit vár tőlem? – A kezembe temetem az arcomat, de nem kétségbeesésemben, hanem végtelen dühömben. Félek, olyan indulatok szabadulnak fel bennem, amelyek szétrombolnak mindent: az egész világot, őt és engem. 
 – Azt, hogy gondolkodj. Se többet, se kevesebbet – feleli. 
Gondolkodom. Mást sem csinálok, csak agyalok, de ez nem elég. 
Mégis honnan tudhatnám, mit érzek? Mások honnan tudják? 
A hajamba túrok, és próbálok koncentrálni: Mit érzek? 
Nem gyűlölöm. Akkor miért akarom magamhoz szorítani és örökké a karjaimban tartani? 
Nem irigylem. Akkor mégis miért akarok olyan lenni, mint ő? 
Nem félek tőle. Akkor miért remegek, ha rá gondolok? 
A válasz ott lebeg előttem. Fájdalmas és lehetetlen, mégis igaz. Amint megfogalmazódik bennem ez a lehetőség, a pszichológusra meredek. Kérdőn, óvatosan, mintha támogatást várnék tőle. Ferenc látva az arckifejezésemet, megenyhül; az ajkai mintha felfelé görbülnének. Tétovázom, aztán akármennyire képtelenség is, kimondom: 
 – Szeretem. 
Ügyetlenül formált tagok, rosszul ejtett hangok, és mégis tisztán, érthetően cseng a szó. A világ kifordul önmagából, és magával húz engem is. A számon egyre csak egyetlen szó kúszik ki, mint egy óriáskígyó, amely körbetekeredik rajtam, és addig szorít, míg az utolsó, gyenge sóhaj el nem hagyja az ajkaimat. 
 – Szeretem – suttogom, és érzem, hogy megfordul körülöttem a világ, és a talmi gyűlöletből valami csendes, valami szelíd és mégis mocskos érzés válik. A valóság mindent kiszorít a fejemből, és úgy dagad bennem, hogy majd' szétrepeszti a koponyámat. Nem bírok betelni ezzel a nyomasztó, de friss érzéssel, újra és újra kimondom, mint egy mantrát:
 – Szeretem.
Ferencre nézek, és végre meglátom az arcán azt, amit úgy gyűlölök, és amire úgy vágyok, mint a lányra: egy önelégült, büszke mosolyt, amely sötét lepelként borul egész lényére, amelytől ez a pedáns, örökké komoly férfi hirtelen olyanná válik, mint én: arrogánssá és üressé. 

Ezúttal nincs sok kérdésem hozzátok és mégis rengeteg van. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért szeretnélek megkérni titeket, hogy mondjátok el, mit is gondoltok erről a kis... szösszenetről. Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok a bejegyzést, hogy időt és energiát szántatok rám :) További szép napot! 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

15 dolog, amit csak az Odaát fanok értenek

Sziasztok! Mostanában méltatlanul hanyagoltam a Sherlockot és az Agymenőket is (oh, istenem, ne tudjátok mekkora bűntudatom van emiatt. még a 9. évadot sem láttam, pedig mióta kijött már!), viszont annál több időm volt az Odaáttal foglalkozni. Összeszedtem hát néhány dolgot, amit tényleg csak azok érthetnek, akik nézik a sorozatot, illetve amelyek kiakasztanák azokat, akik nem. Tulajdonképpen sírva rohannának szentelt vízért meg papért, hogy na akkor kezdődjék az ördögűzés, míg mi halálos nyugalommal várnánk, míg a két Winchester vagy a Pokol Királya meg nem jelenik reverendában. A szívetek mélyén ti is tudjátok, hogy nem túlzok...

Sherlock Holmes összes ingyen

Sziasztok!  A mai bejegyzésben szeretnék segédkezet nyújtani mindenkinek, aki Sherlock Holmes rajongó, és sajnos nincs lehetősége arra, hogy megszerezze Doyle eme gyűjteményét (Hogy ki adhatta el ezt a kincset, nem tudom, de ezúton is megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak érte.) Ennek a második kötetét azonban már tényleg nem lehet sehol sem megtalálni, ami szerintem nemcsak engem kerget őrületbe. És az még csak hagyján, hogy egybe nem lehet megkapni ezeket a novellásköteteket, de önálló kiadásban sem fellelhető egyik sem. (Na jó, ez nem teljesen igaz: A sátán kutyája című ismert darabot meg lehet venni, de A félelem völgyét már nem, továbbá a Sherlock Holmes esetnaplóját és a Sherlock Holmes: Az utolsó meghajlást sem.) . Úgy sejtem, ilyenből akad bőven, ugyanis én speciel tűvé tettem az egész világot a Sherlock Holmes összes története I. című darabért, és így is egyetlen egy darabot találtam belőle, méghozzá antikváriumi példányt. Miután hónapokig gyötrődtem azon, h

100 kérdés TAG

Sziasztok! Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)