Sziasztok!
Ezúttal egy elég... érdekes könyvről fogok írni. Őszintén szólva, Christopher Moore nevét eddig csak egyszer-kétszer hallottam, de sosem jegyeztem meg. Elképzelésem sem volt arról, hogy milyen lehet a stílusa, és hogy mit is várhatok tőle. A Bolondot először a Libirben láttam meg, ahol a borítója azonnal felkeltette az érdeklődésemet, a címe pedig fokozta bennem a kíváncsiságot. A fülszöveg egyszerűen arra ösztönzött, hogy vegyem meg. Persze, sokkal fukarabb vagyok annál, minthogy kiadjak érte annyit, amennyit, szóval otthagytam. Később, jóval később, a könyvtárban megláttam az új könyvek között, és azonnal lecsaptam rá. Hogy mi lett ebből, azt olvassátok el!
Információk
Az íróról
Christopher Moore 1957-ben született Ohioban. Édesapja autópályarendőr volt, édesanyja bolti eladó. Első könyve, az Ördögöd van! 1992-ben jelent meg. További művei:
- Vérszívó démonok (1995)
- Totál szívás (2007)
- Csak egy harapás (2010)
- Prérifarkas blues (1994)
- A neccharisnyás papnő pajzán szigete (1997)
- A Melankólia-öböl buja bestiája (1999)
- Biff evangéliuma (2002)
- A leghülyébb angyal (2004)
- Mocskos melő (2006)
A könyvről
Eredeti cím: Fool
Műfaj: ha én azt tudnám!
Szemszög: E/1
Korhatár: 12+ (legalább)
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2009
Magyarul megjelent: 2015, 2016
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3280 Ft
Oldalszám: 288
Molyértékelés: 82% (59 csillagozás)
Fülszöveg:
"BOLOND SEGGLYUKBÓL BOLOND SZÉL FÚJ
Tarsoly jó néhány éve Lear király bolondja, feladata elsősorban a királylányok szórakoztatása alpári – és, ha úgy adódik, altáji – humorral. Amikor azonban az öregség miatt búskomor Lear szétosztja a királyságát, és lányai ravasz terveket szőnek egymás és az apjuk ellen, Tarsoly hirtelen azt sem tudja, kinek az oldalára álljon. Éles eszével, a keserű igazsággal és csilingelő cipővel felfegyverkezve, egy kanos behemót és egy lezüllött lovag segítségével nekilát a királyság megmentésének.
Christopher Moore a Lear király-átiratával sem okoz csalódást a rajongóinak, szokása szerint meghökkentő oldalról fogja meg a közismert történetet, és jól telepakolja fekete humorral, fennkölt monológokkal, zamatos káromkodásokkal és buja fehércselédekkel, miközben Shakespeare szelleme kopasz kobakját karmolva könyörög kegyelemért…"
A véleményem
FIGYELEM!
A bejegyzés további része SPOILERT tartalmazhat.
Az alábbi idézetek obszcén kifejezéseket tartalmazhatnak.
A bejegyzésben található trágárságért, pejoratív megszólalásokért
és egyéb sértő kinyilatkoztatásokért előre is elnézést kérek!
Csak saját felelősségre olvassátok!
A történet
"Mire jó a hercegnő? Sárkányeledelnek meg váltságdíjnak."
Ahhoz, hogy megértsétek a történetet, szerintem nem árt, ha tudjátok miről szól az eredeti mű, azaz Shakespeare Lear király című tragédiája. Tegye fel a kezét, aki látta/olvasta! (Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert így is, úgy is elmondom a magamét, meg amúgy is, hogyan is tudnám ellenőrizni, hogy ki ismeri meg ki nem? Na ugye!)
Tizedikben láttam a Lear király című drámát Alföldi Róbert rendezésében. Ami azt illeti, ennek alapján sokan gondolhatnák, hogy akkor egy elég durva, vagy legalábbis nagyon provokatív előadást láthattam. Ha jobban belegondolok, akkor így is volt. Nekem speciel nagyon tetszett maga a tragédia is, illetve az előadás is. A színészekre már nem emlékszem, szóval hiába is kérdeznétek, nem tudnék felelni rá, ki játszott kit. A lényeg a lényeg: szerintem szuperül sikerült.
A történet alapjáraton abból áll, hogy Lear, aki öreg és ebből kifolyólag befolyásolható is, felosztja a birodalmát, azaz Britanniát három lánya között, annak alapján, hogy melyikőjük szereti őt a legjobban. A két idősebb nővér hazugságokkal traktálja az apját, de a harmadik teljesen őszintén viselkedik. Az apja erre kitagadja a legkisebb lányt, akit Franciaország királya vesz feleségül, és királyságát Gonerilnek és Regannak, valamint férjeiknek adja azzal a feltétellel, hogy felváltva kell gondoskodniuk róla. A két nővér viszont egyre nagyobb hatalmat akar, ezért szembefordulnak apjukkal, később pedig egymással is. Eközben Gloster két fia is konfliktusba keveredik. Egyikőjük, Edmund csupán fattyú, de nagy gazember, áskálódni kezd Edgar ellen, aki később őrültnek tetteti magát, de végig vigyáz sebesült apjára, akit pedig Edmund elárul. A végén mindenki meghal. (Hű. Egy Shakespeare-drámában? Egy tragédiában? Na ne! Ez hogy történhet? Tudom, állati meghökkentő.)
A bolondról szándékosan nem tettem említést. Jól tudjuk, hogy régebben az udvari bolondok voltak azok, akik szemrebbenés nélkül kimondhatták az igazságot, és nem büntették meg őket érte. (Többnyire.) Nehéz megfogalmazni, amit vele kapcsolatban mondani szeretnék. Azon morfondírozom, vajon miért is akart Christopher Moore Lear király bolondjáról írni? Az utószóban egyértelművé tette, hogy éppen őt akarta főszereplőjének, nem mást. Arra nem különösebben tudok választ adni, hogy miért Lear bolondjára fájt a foga az írónak, de azt megértem, hogy miért egy csörgősipkás bohóc szemszögén keresztül akart megfogni egy történetet. Valószínűleg azért, mert általa mutathatta meg a teljes igazságot, és nem csupán annak egy szeletét. (Remélem érthető voltam.)
Az alaptörténet rettentően kreatív, felháborító és eszméletlenül izgalmas. Persze, ennek egy része a jó öreg Shakespeare-nek köszönhető, de Moore elég sok mindenen változtatott ahhoz, hogy egy manapság szélesebb körökben is élvezhető történetről beszélhessünk, amelyben van aztán minden. De komolyan.
"*A téli napfordulú ünnepe a római panteonban, a 'magszórás'. A Szaturnália ünneplése sok részegeskedést és dugást jelentett. A mai időkben 'munkahelyi karácsonyi parti' néven ismert."
A stílus, más véleményeket olvasva, alighanem Moore sajátja. Van benne káromkodás dögivel. Ilyen hihetetlenül változatos szentségeléseket még életemben nem hallottam. Nem tudom, hogy emiatt undorodjak Moore-tól, vagy inkább nézzek fel rá, mint a szóismétlés nélküli baszdmegolás kibaszott atyjára. Egyébként, ha nem olvastam volna utána az írónak meg a könyvnek, akkor is elnéztem volna neki ezt a sok alpáriságot, ugyanis, mint tudjuk, Shakespeare a maga korában meglehetősen szabadszájú volt, főleg, ha az alacsonyabb néprétegekbe tartozó karaktereivel foglalatoskodott éppen. Tehát nem rossz gondolat az, hogy egy modern átiratban a magasztos monológok közé be kell suvasztani némi jóízű káromkodást. Azt persze bevallom, hogy akiknek nem kenyere a vulgáris kifejezésmód az irodalomban vagy tán a való életben sem, annak már az első oldaltól viszketne a tenyere Moore stílusától.
A karakterek
"- Neked van egy mélyen gonosz oldalad, Tarsoly.
- Az igazságnak van egy mélyen gonosz oldala, Kent."
Tarsoly a főszereplőnk néhány jellemzője: kanos, gonosz, gunyoros, szerelmes, esendő, alacsony, a lelke mélyén rettentően gondoskodó és kanos. Tudom. Kétszer írtam azt, hogy kanos. Szerintem Moore szexjelenetei vetekednek A szürke ötven árnyalatáéval. Egyébként Tarsoly minden hibája ellenére szimpatikus karakter, aki úgy rángatja a szálakat, mint valami őrült zseni. Imádom.
Goneril és Regan mindketten kegyetlenek, szexmániások és meglehetősen humorosak. Egyébként halál poén, hogy Tarsoly mindenkit megfektet. De komolyan. Mindegy.
"Levetkezzek a büntetéshez? - ajánlottam. Mi lesz? Flagelláció? Felláció? Ahogy felséged óhajtja."
Szóval ők ketten alapjáraton negatív karakterek, de különös módon ebből a nézőpontból sokkal emberibbek, mint ahogy Shakespeare beállítja őket. Az árulásuknak és hálátlanságuknak van oka és létjogosultsága, ezért nem is tudtam kimondottan utálni őket. Cordelia most is jó fejként volt beállítva, kimondottan kedveltem.
Egyéb szereplők: Burgundia és Frankhon hercegei, akik örülnének, ha elküldenék őket melegebb éghajlatra; Kent grófja, aki inkább kihagyná a hercegek meghívását; idősebb Gloster, akinek talán ideje volna a dolgok mögé néznie; Edmund, aki két nimfomán ördög áldozatává vált; Cornwall, aki túl féltékeny volt; Albany, aki csak volt; Nyáladzó, akinek irtózatos szerencséje volt a nőkkel; Edgar, aki szegény Tamás; Oswald, akinek elfogyott a levegője és a szellem, mert mindig van egy rohadt szellem.
Kinek ajánlom?
- aki nem veszi zokon, ha péppé zúzzák, cafatokra tépik, megégetik, megrágják, megemésztik, kiköpik és széttapossák Shakespeare egy remekművét
- aki képes elviselni, ha a rózsaillatú, gyöngyöző metaforák helyett csupán kibaszott majomondót kap
- aki más szemszögből is végigkísérné a tragédiát
- aki unja, hogy mindenki meghal a végén
- aki nincs tisztában azzal, milyen kockázatokat vállal
- aki kíváncsi
- aki szerint Shakespeare unalmas
Megjegyzések:
1. Az előadás közben történt egy apróbb incidens: egy bácsi rosszul lett, pont mellettem. Félbe kellett szakítani az előadást, pedig Edgar éppen egy nagy monológ közepén volt. Szegény vagy öt percig bámult alsógatyában, spenóttal bekent testtel a nézőtérre, mire felfogta, hogy valami gáz van, aztán leugrott az asztalról, és szólt a többieknek, hogy valami probléma van. Közben a nézőtéren csak úgy zajlottak az események. A bácsi felesége riadtan rázogatta a hapsit, közben hisztérikusan kérdezgette, hogy van-e orvos a színházban. A közönség egyszerre morajlott fel, és a kérdés végigfutott a nézőtéren. És igen, volt orvos! Én azt hittem, ilyen csak elbaszott filmekben létezik, de nem. A bácsi végül jól lett, de közben egy másik osztálytársam a riadalom és a fülledt levegő hatására szédülni kezdett, és ott kellett hagynia az előadást. Szóval mozgalmas egy nap volt.
2. Az előadás legijesztőbb és legfelkavaróbb jelenete egyértelműen az volt, amikor a Leart játszó színész teljesen meztelenre vetkőzött, és ugrálni meg futkározni kezdett az asztalon. Hadd ne mondjam, hogy mennyire meglepődtünk. Igaz, hogy értettük a művészeti mondanivalóját a dolognak, de azért egy kicsit... zavarba jött az egész osztály körülbelül.
Ti mit gondoltok az ilyesféle átiratokról? Szeretitek Shakespeare-t? Olvastatok már valamit Christopher Moore-tól? Tudnátok ajánlani a könyveit? Véleményeiteket írjátok meg kommentben! Köszönöm a figyelmet :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése