Ugrás a fő tartalomra

Ördögi sugallat

Sziasztok!

A következő novellámért nem vállalom a felelősséget: hirtelen ötlet volt, egy Odaát-maraton után írtam, és meglehetősen fura az alapötlete. Ennek ellenére remélem tetszeni fog nektek! 


Gábor nem emlékezett rá, mióta várakozik. Egészen kellemesen érezte magát a bézs színű falak közt, ölében egy politikai témájú hetilappal, kezében egy bögre gőzölgő kávéval. Rajta és a csinos, ápolt külsejű recepciós nőn kívül még ketten tartózkodtak a helyiségben; egy bő ruhás asszonyság, illetve egy fekete kalapos öregúr. Az utóbbi meglehetősen türelmetlenül viselkedett, alighanem órák óta várt már bebocsátásra. Ráncokkal szabdalt arcát folyton az órára szegezte, csóválta a fejét és magában motyogott. 
Gábor otthonosan érezte magát, és ahogy a vele szemben függő tükörbe pillantott,  cseppnyi önelégültséggel megállapította, hogy hármójuk közül kétségtelenül ő az egyetlen, aki valóban el is engedheti magát az ilyen környezetben. Végignézett az ízlésesen berendezett váróteremben, és aprókat bólintgatva dőlt hátra a párnázott székben. Fényűző, de mértéktartó. Ennél többet nem is kívánhatna az ember egy ilyen helyen… 
 – Vas Gábor következik! – jelentette be a szőke asszisztens lágy, búgó hangon. A férfi először a vastagon kirúzsozott szájra szegezte a pillantását, aztán az ing alatt felsejlő dekoltázsra. Illetlensége nem szúrt szemet a nőnek, vagy ha mégis, akkor ügyesen leplezte. Gábor végül felemelkedett a székéről és udvariasan köszönetet mondott a hölgynek. Megigazította szürke öltönyét, vöröses színű nyakkendőjét és hátrasimította az őszülő tincseket a homlokából. Negyven év körüli, széles vállú, szögletes állú, meglett ember volt, határozott léptekkel és megnyerő mosollyal. Megjelenése kifogástalan volt, így egy újabb csábos mosoly után szorosan a nő mellett elosonva a barna ajtóhoz lépett, bekopogott rajta, majd kinyitotta.
A tágas iroda hasonló benyomást tett Gáborra, mint a váró, azonban itt már nem érezte magát olyan gondtalannak, mint odakint. A szobában a fekete és a króm színek domináltak, a bútorok modern formákat öltöttek, minden szögletes, egyszerű és fájdalmasan letisztult volt. A szoba egyik fala tiszta és fényes üvegből volt, amelyen keresztül egészen messze el lehetett látni. Kintről azonban nem sok világosság szűrődött be, ugyanis az ég borús, ólmos volt, a levegő mozdulatlan. A legnagyobb helyet egy terebélyes íróasztal foglalta el, amely mögött magas támlájú forgószékben egy harminc körüli, sötét hajú férfi ült. 
A férfi Gáborra emelte átható, acélos tekintetét, majd elmosolyodott. Pengevékony ajkai vörös sebként szelték át az arcát, apró fogai mintha hegyesek lettek volna. Keskeny álla és hosszú, egyenes orra volt, a homloka magas; éles elméről árulkodott. Szénfekete haja a füle mögött konokul felgöndörödött, ezzel valamiféle gyermeki pajkosságot kölcsönözve a felnőtt arcnak. Középmagas termetéhez képest is sovány volt, de erős lábakon állt, kézfogása pedig olyan eltökélt és parancsoló volt, hogy a legmerészebb ügyfeleknek is inába szállt tőle a bátorsága. Sápadt bőre szinte világított a fekete öltöny és ing alól. 
 – Üdvözlöm, kérem foglaljon helyet! – Mély, dallamos hangon szólalt meg, majd az asztal másik oldalán lévő szék felé intett. Gábor leült, majd szólásra nyitotta a száját. Szerette volna összefüggően előadni az ügyét, úgy, ahogy egy magafajta üzletembertől az elvárható. Egy precíz, előre megszerkesztett beszéd, az volna a tökéletes. Gábor a váróteremben éppen erről álmodozott; egy minden részletre kiterjedő, objektív beszámolóról, ami kellőképpen felfedi az esetet a partner előtt, azonban mégis diszkrét, a maga sajátos módján prűd. Elhallgat, radíroz, de semmit meg nem másít. 
Most azonban, ahogy Gábor ott ült a jóvágású, fürge ujjú férfi előtt, nem tudott megszólalni. Nem emlékezett egyetlen megtervezett körmondatra vagy gondosan kiválasztott frázisra sem. Lázasan kutatott a fejében, de még a tárgy témáját sem találta. Mégis miről akar beszélni? Miért jött egyáltalán ide? És hol van az az itt? Nem emlékezett rá, pedig erőltette az agyát. Úgy vélte, jobb, ha nem mutatja ki az idegességét, a másik férfi figyelmét azonban minden igyekezete ellenére sem kerülte el Gábor néma szenvedése. Látta, ahogy ujjaival a szék karfájába kapaszkodik, mintha az élete múlna rajta, és érezte azt a remegő zavarodottságot, ami elöntötte Gábort. Talán még a zakatoló szívét is hallotta, ahogy egyre gyorsabb ütemet ver. 
 – Nyugalom, barátom – szólalt meg a férfi. Gábor nyelt egyet, de nem könnyebbült meg. Figyelte, ahogy a másik egy aktát  húzott  maga elé az íróasztal jobb oldaláról, kinyitotta és belelapozott. – Én tudom, miért van itt. 
 – Csakugyan? – kérdezte meghökkenve Gábor. Összevonta a szemöldökét. – Esetleg megtudhatnám én is? – tudakolta szégyenkezve. Rettentően kényelmetlenül érintette, hogy az elméje éppen most hagyta cserben, most, amikor… 
 – Oh, hogyne! – bólintott a sötét hajú. Mielőtt újra beszélni kezdett volna, várt néhány másodpercet, keze az akta egyik oldalán pihent. – Maga Vas Gábor, 42 éves budapesti lakos, az egyik leghíresebb kereskedelmi lánc vezérigazgatója? 
 – Igen – mondta Gábor, és nagyot sóhajtott. Ebben legalább biztos volt.
 – Nagyszerű – csapta össze a két tenyerét a férfi. Vidámnak látszott, a mozdulatai szélesek és energikusak voltak, a hangjában azonban bujkált valamiféle rejtett gúny, láthatatlan közömbösség.  – Igazán sajnálom, ami történt, de nézze a jó oldalát…
 – Elnézést, mégis mi történt? – kapott az alkalmon Gábor. 
 – Maga egészen kíváncsi, látszik, hogy szeret alapos és jól tájékozott lenni – jegyezte meg tűnődve Gábor beszélgető partnere. Hogy mit meg nem adott volna érte, ha tudja, mégis ki ő vagy legalább mivel foglalkozik!
 – Kö… köszönöm – motyogta zavartan Gábor.
 – Nem bók volt. Undorító és veszélyes dolog kíváncsiskodni. Így vesznek el az emberek: a tudás, a hatalom, a kíváncsiság által. Mindazonáltal nem tagadok meg magától ennyi kis információt. Autóbalesetet szenvedett, éppen kómában fekszik egy kétes tisztaságú helyen. A neje helyében a nővérke körmére néznék. 
 – Tessék? Autóbaleset? Kóma? – hüledezett Gábor. A fejéhez kapott, a száját eltátotta, tekintete teljesen megzavarodott. Nem akarta elhinni, de közben tudta, hogy mindez igaz. Emlékezett valamire… Az ónos eső szagára, ahogy beáramlik a törött ablaküvegen… A kerekek nyikorgására… Fehér fájdalomra és a mindent elnyelő félelemre… 
 – Nem kell aggódni, egészen hétköznapi eset: bordatörések, számtalan zúzódás a teste minden táján, na meg a fejsérülés, ami akár maradandó károkat is okozhat az agyában. A másik kocsiban egy ittas kamasz ült, ő megúszta egy vállrándulással meg tízévnyi depresszióval. 
 – Ez… ez nem lehet! Én… 
 – Egy csodálatos asszony hűséges férje, két zseniális kölyök boldog édesapja és gondos kutyatulajdonos. Nem érdemli meg a halált, élnie kell, vigyáznia kell a családjára, de ha mégis… ha mégis ez a sorsa, akkor legalább hadd láthassa még egyszer a családját! Csak hogy elbúcsúzhasson tőlük! – A férfi hangja könyörgőre váltott, kezét a mellkasára tette, szinte picsogott, a tekintete azonban mélységes megvetést tükrözött. Gábor megütközött ezen a kegyetlen játékon. – Ismerem a sablonszövegeket. Nem maga az első halottam. 
 – Tehát halott vagyok? – kérdezte Gábor remegő hangon.
 – Még nem. Közel jár hozzá, de még van esélye. 
 – Akkor ez… azt jelenti, hogy az élet és a halál küszöbén állok? 
 – Ha ilyen költői szavakkal kíván élni, igen – tárta szét a karját a férfi.
 – Akkor én most az égi bíróság elé fogok állni? Ők döntenek majd rólam? Ilyenkor nem Istennek vagy Jézusnak kellene fogadnia? Nem nekik vagy egy angyalnak kellene engem a helyes úthoz vezetni? 
 – Hiába, Jézus legnagyobb tanítása a metaforikus beszéd volt – forgatta a szemét a férfi. – Nem akarom kétségek között hagyni, ezért közlöm: Istennek, Jézusnak meg az egész angyalseregnek a bolyhos szárnyaikkal meg a göndör fürtjeikkel akad elég dolga másutt is, így inkább… rám hagyják a piszkos munkát – rántotta meg a vállát. – A teremtésből nem sokat profitáltam, de a papírmunkát akkor is el kell végezni.
 – Magának, azaz…? – kérdezte Gábor. Dermedten várta a választ.
 – Oh, pardon. Még be sem mutatkoztam. Lucifer vagyok – nyújtotta a kezét Gábornak. A férfi ereiben meghűlt a vér. Meredten bámult a hosszú ujjakra. – Maguk olyan babonásak! Az ördöggel kezet fogni nem egyenlő az üzletkötéssel. Annál sokkal bürokratikusabb a módszerem. – Lucifer fáradtan felsóhajtott, és leengedte a kezét. 
 – Lucifer jár közben az ügyemben? – sopánkodott Gábor, fejét a tenyerébe temette. Mérhetetlen kétségbeesés uralkodott el rajta, minden reménye odaveszett. Mindig is vallásos ember volt, aki hitt a Mennyben és a Pokolban, még a Purgatóriumban is. Arra azonban nem számított, hogy egyszer az Ördög karmai közé kerül. Szerette volna azt hinni, hogy ez csupán egy álom, de túlságosan valóságos volt. Az érzékelése tökéletesen működött; a bőre égni kezdett a tenyerén, ott, ahol Lucifer megérintette. Gábor nem tudta, hogy ez a pszichéjének természetes reakciója-e arra, hogy maga a Sátán megtisztelte őt vagy tényleg ilyen hatással van az emberi szervezetre a férfi érintése, de legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint az, hogy ezt eldöntse. 
 – Ugyan már! Fair playről hallottál már? Én tisztességesen játszom, amennyiben az ügyfelek sem próbálkoznak.  – Gábor – Isten tudja, miért – nem hitt Lucifernek, csak bizalmatlanul méregette. Lucifer hátradőlt a székében, karba tette a kezeit. Hirtelen egészen úgy nézett ki, mint egy durcás kamasz, aki halálosan unja magát.
 – Feltételezem, hogy nem így képzelt el. Nem ezt a modort társította ahhoz a barbárhoz, akinek gondolt. Nem hitte volna, hogy ilyen irodám van vagy hogy nem hullajtok fekete tollakat. Az meg pláne sokkolja, hogy nincsenek szarvaim, a háttér pedig nem a kénköves pokol, amelyben protestánsok sikoltoznak a máglyákon, miközben a Black Sabbath zenéje bömböl. – Gábor tiltakozni szeretett volna, de feleslegesnek érezte. Lucifer híven adta vissza a cikázó gondolatokat, amelyek éppen csak átsuhantak az agyán. 
 – Mindig megfogadom, hogy a következő ügyfelemnél hatásosabb hátteret választok, valami olyat, ami a rothadó világ bűzét árasztja magából. Például lecserélem a töprengő őszi tájat az elkárhozott lelkek kemencéjére. Vagy legalább kiteszek néhány posztert. Nem mondom, vannak ötleteim, de hát tudja, hogy van ez. Sosincs semmire idő, meg egyébként is… Javíthatatlan vagyok: szeretem a rendet, a tisztaságot, az egyszerűséget. Félre ne értse, a kuszaság és a káosz is jó, de csak a falakon kívül. 
Lucifer beszéd közben szürke szemeit a mennyezetre szegezte, székével hol erre, hol arra fordult. Olykor mutatóujjával az ajkait ütögette, gyakran hallgatott, hosszabb-rövidebb szüneteket tartott, egyik témáról a másikra ugrált. Már-már hétköznapi csevegést folytatott Gáborral, azt leszámítva, hogy a férfi egy mukkot sem szólt, nem merte félbeszakítani a vasárnapi iskola rettegett mumusát. 
 – Kissé eltértünk a tárgytól. Elnézést. Néha elkalandozom, jár a szám, azt sem tudom, mit beszélek… Nem fontolom meg, mit mondjak ki és mit hallgassak el. Rossz szokás, Pokolra jutok érte – vigyorodott el Lucifer. – Nos, Gábor. Szerencséje van, ugyanis maga különleges. 
 – Különleges? Rólam beszélünk? – álmélkodott Gábor. 
 – Elhiheti, hogy jobb témáim is vannak, de jelenleg igen, magáról beszélünk. 
 – Miért lennék én különleges? – kérdezte inkább magától, mint Lucifertől. Nem volt benne biztos, hogy tőle szeretné hallani a választ, de már nem tehetett semmit. Kimondta, nem vonhatta vissza, nem tagadhatta le. 
 – Nem az a fontos, hogy miért különleges. A lényeges kérdés az, hogy mi következik abból, hogy különleges. – Lucifer hangja ahhoz vált hasonlatossá, mint amilyen egy üzletemberé a tárgyalásokon. Az előbbi játékos könnyedség elpárolgott belőle, de a gúny az ugyanúgy ott rezgett a hangjában. 
 – Maga választhat: élet vagy halál? 
 – Választhatok? – Gábor lassan ejtette ki a szót, mintha minden betűjét külön ízlelgetné. Lucifer bólintott.
 – Én támogatom a szabad akaratot. Kétélű fegyver ugyan, de támogatom. Az emberiség a vesztébe rohan, minek hát korlátozni őket ebben az ámokfutásban? A rákos betegeket sem állítják meg a szórakozásban, hadd tombolják ki magukat utoljára! No, de hol is tartottunk? Hát persze! Élet vagy halál? Irány a süllyesztő vagy inkább még futna néhány kört a… oh. Majdnem elfelejtettem; a vadiúj Audija felismerhetetlen ronccsá vált. Vajon állja a biztosítása? – Lucifer elhessegette a gondolatot, de Gábor szíve sajogni kezdett, ahogy az ezüstös autó képe megjelent lelki szemei előtt. 
 – Azonnal válaszolnom kell? Ez bonyolult döntés, nem lehet néhány másodperc alatt rávágni a választ! – háborgott Gábor. Lucifer megvonta a vállát. 
 – Nézze, nekem van időm. Ami azt illeti, egy örökkévalóság. Engem korántsem zavar, ha megemészti magában a helyzetet és átrágja magát a lehetőségeken. Elvégre ez élet-halál kérdése. Szó szerint. Ne, ne is foglalkozzon velem!  A humoromat valahogy sosem értékelték. 
 Gábor próbált elmerülni a saját elméjében, de Lucifer egy pillanatra sem fogta be a száját. Állandóan ott duruzsolt, szelíden, kedélyesen suttogott, de Gábor úgy érezte, az egész koponyája tőle zeng. Úgy érezte, képtelen összeszedni a gondolatait, pedig ez most fontos volt. A lehető legfontosabb. A válasznak egyértelműnek kellene lennie: élni. Élni akar. Mindenki élni akar. Az élet az eszköz, az élet a cél. Gábornak lehetősége van átverni a Halált, de ő mégis gondolkodóba esett. Nem értette, miért.
 – Miért? Hiszen élni jó, mondtam. De nem, a fickó csak sajnálkozott. Pedig az ő balesete korántsem volt olyan súlyos, mint a magáé. Ő megúszta volna két hét kórházi koszttal meg millió vizsgálattal, míg maga… Nem kertelek, talán sosem gyógyul meg teljesen. Hogy tolókocsiba kerül vagy maradandó agyi károsodást szenved, azt persze még nem tudjuk. Az orvostudomány is csalóka ám! 
 – Ha meghalok…Hova kerülök? – kérdezte Gábor. A kérdés, ami mindig is foglalkoztatta. A kérdés, amelyre talán most választ kaphat. Feszülten figyelte Lucifert és várta, hogy feleljen. A férfi az asztalra könyökölt, összefűzte ujjait, állát pedig az öklének támasztotta. Szürke, sötét pillákkal keretezett szemével Gábor kékesen világító szemeit kereste, de ő folyton másfelé nézett. 
 – A spoiler nem szép dolog – mondta végül. – Az élet sem olyan izgalmas, mióta tudjuk a végét… De a halál legalább még tartogat meglepetéseket. Senki sem tudja, mi történik, miután a fekete függöny leereszkedik az élet színpadán, és ettől olyan titokzatos, ettől olyan vágyott, elérhetetlen a halál. Sokan sóvárognak utána, kívánják, mint mások a hitvesüket vagy egy korty vizet. Talán azért, mert ez az élet rendje. Az élet rendje a halál. Én pedig szeretem a rendet. Helyénvalónak érzem, hogy mindennek legyen kezdete és vége. Két pont és közte egy kiszámíthatatlan útvonal. Menny? Pokol? Purgatórium? Legyen meglepetés! 
Gábor gyűlölte hallgatni Lucifert. Halkan, minden tagot artikuláltan ejtve beszélt. Mámorító volt, ahogy hangja hol lefelé szánkázik a sötét semmibe, hol pedig felfelé hág, a Nap felé, ugyanakkor Gábort rettegéssel töltötte el; sosem tudhatta, mikor repül és mikor zuhan. Lucifer gondosan megválogatott szavaival ügyesen bánt, mimikáját és hangjának tónusát aszerint választotta meg, hogy éppen miről folyik a beszélgetés. A férfi úgy érezte, manipulálják, mégis… A gondolat benne született meg…
 – És kérdem én, baj az, ha végigvezetünk valakit azon az ösvényen, amelyre maga lépett? Erre persze azt felelte a nő – magas, csinos, de kiállhatatlan –, hogy bizony az. Hát nem a halált választotta? Önként ugrott a süllyesztőbe, mikor mások rég az életet választották volna. Igaz ugyan, hogy a szépsége odaveszett volna, hiszen az arca megégett, a jobb szemére pedig megvakult, de élt volna. És az élet,bármekkora szenvedés, mégiscsak öröm! Én azt mondom, barátom, válassza az életet! A felesége és a gyerekei a kórházban aggódnak magáért, de ha felébred… Boldogak lesznek. Lehet ugyan, hogy elveszti a munkáját vagy csökkentik a fizetését, lefokozzák, ahogy az szokott lenni, de ott az a két csöpp gyermek, akikért megéri elviselni, hogy a régi beosztottak basáskodjanak felettünk. Az egészsége pedig csak helyre áll majd, úgy-ahogy… Csak remélni kell, hogy nem lesz ágyhoz kötve. Tudom én persze, hogy nehéz a döntés. De higgye el, nem az okozza a dilemmát, hogy éljen vagy haljon! Ez csupán két lehetőség… Magát a milliónyi alternatíva aggasztja. 
 – Döntöttem – jelentette ki Gábor, és ezúttal Lucifer szemébe nézett. Az mosolyra húzta a száját, elismerően bólintott és hátradőlt a székében.
 – Valóban? 
 – Igen. Döntöttem. Én döntöttem. 
 – Igazán gratulálok hozzá. Manapság nehéz igazán magunktól dönteni. Annyi minden befolyásolja az embert! Egy-két elejtett szó, egy ügyesen kifejtett vélemény vagy a tények csavaros használata. Mindazonáltal bízom abban, hogy maga a megfelelő döntést hozta, méghozzá anélkül, hogy mások akarva-akaratlanul is magára kényszerítették volna az akaratukat. 
 – Biztosíthatom, hogy így történt – mondta önérzetesen Gábor.  – Most mit kell tennem? 
 – Oh, hunyja le a szemét. Nemsokára megismerjük a választását, és akkor elkezdhetjük a további intézkedéseket. 
Gábor becsukta a szemeit és várt. A gyomrába hirtelen görcsös fájdalom nyilallt, a végtagjai elnehezültek, mintha vaskos láncokat akasztottak volna rá, mellkasát pedig kettéhasította valami égető érzés. Lucifer elővett egy tollat, leírt néhány szót az aktába, majd az íróasztal bal oldalára helyezte azt. Félredöntötte a fejét, úgy nézte, ahogy Gábor lelke darabokra szakad, és felsóhajtott. Hosszú évek óta végezte ezt a munkát, de még sosem volt érkezése megkérdezni egyetlen szenvedőtől sem, hogy a sokadik alkalommal is ugyanúgy fáj-e a lélek teljes összeomlása, mint elsőre? Gábor azonban nem volt abban az állapotban, hogy válaszolhasson, Luciferben pedig volt annyi jó érzés, hogy ne rúgjon bele a földön fekvőbe. Ehelyett inkább előkészített egy másik aktát, majd még egyszer utoljára az elhalványuló férfi alakjára tekintett, és ezt suttogta:
 – Isten áldja, barátom! 

Üdv: Kriszti :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

15 dolog, amit csak az Odaát fanok értenek

Sziasztok! Mostanában méltatlanul hanyagoltam a Sherlockot és az Agymenőket is (oh, istenem, ne tudjátok mekkora bűntudatom van emiatt. még a 9. évadot sem láttam, pedig mióta kijött már!), viszont annál több időm volt az Odaáttal foglalkozni. Összeszedtem hát néhány dolgot, amit tényleg csak azok érthetnek, akik nézik a sorozatot, illetve amelyek kiakasztanák azokat, akik nem. Tulajdonképpen sírva rohannának szentelt vízért meg papért, hogy na akkor kezdődjék az ördögűzés, míg mi halálos nyugalommal várnánk, míg a két Winchester vagy a Pokol Királya meg nem jelenik reverendában. A szívetek mélyén ti is tudjátok, hogy nem túlzok...

Sherlock Holmes összes ingyen

Sziasztok!  A mai bejegyzésben szeretnék segédkezet nyújtani mindenkinek, aki Sherlock Holmes rajongó, és sajnos nincs lehetősége arra, hogy megszerezze Doyle eme gyűjteményét (Hogy ki adhatta el ezt a kincset, nem tudom, de ezúton is megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak érte.) Ennek a második kötetét azonban már tényleg nem lehet sehol sem megtalálni, ami szerintem nemcsak engem kerget őrületbe. És az még csak hagyján, hogy egybe nem lehet megkapni ezeket a novellásköteteket, de önálló kiadásban sem fellelhető egyik sem. (Na jó, ez nem teljesen igaz: A sátán kutyája című ismert darabot meg lehet venni, de A félelem völgyét már nem, továbbá a Sherlock Holmes esetnaplóját és a Sherlock Holmes: Az utolsó meghajlást sem.) . Úgy sejtem, ilyenből akad bőven, ugyanis én speciel tűvé tettem az egész világot a Sherlock Holmes összes története I. című darabért, és így is egyetlen egy darabot találtam belőle, méghozzá antikváriumi példányt. Miután hónapokig gyötrődtem azon, h

100 kérdés TAG

Sziasztok! Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)